Kalap. 18/06/28
Oké, először is azzal kezdeném, hogy mégis mikor? Mikor lesz már minden jó és rendes? Mikor mondhatom, hogy; rendben, most pont jó minden.
Persze tudom, hogy nem maradna így sokáig, hogy nem lenne mindig Pont Jó, Pont Most de legalább egyszer , egy kis ideig lehetne így.
Csak egyszer, csak egy kis ideig.
Olyan sok ez most. Aggódom. Persze Én mindig aggódom, születésemtől fogva túlaggódó természet vagyok (Van ilyen szó? "Túlaggódó"? Mindegy is.)
De most igazán aggódom. Mi lesz , ha oda érek? Kik lesznek még ott? És nekem mégis miért kell egyedül elszenvednem ezt?
Bárcsak ne kellene ott lennem. Bárcsak soha többé ne kellene beszélnem erről. Fáj. Fáj és mégsem fáj. Nem tudok igazán érezni, annyira szeretnék de nem megy. Sok.
Miért bánt így el velem? Miért tette ezt? Vajon Ő érti, tudja mit tett? Hogy mi zajlik le bennem ahányszor csak eszembe jut? Tudja, hogy rosszat tett? Hogy tönkre tett?
Mikor fogok újra érezni? Mikor fogok élni? Leszek valaha boldog?
Most úgy érzem nincs értelme élnem. Csak létezem, csak fenntartom magam de nem élek.
Annyira szeretnék élni! Megfolyt ez az egész. Fáj a gyomrom. Sírni szeretnék.
Nem teszem,inkább mosolygok. Mosolygok inkább, beszélgetek és nevetek. Fogalmam sincs hogyan hangzik az Őszinte nevetésem. A Boldog nevetésem. Bárcsak tudnám! Bárcsak tudnám ki vagyok! De nem tudom. Nem tudom.
Mindig azt mondta Senki vagyok. Semmirekellő. Mocskos. Undorító. Mindig tudtam, hogy nincs igaza de néha elhittem.
Mikor? Mikor nevethetek már?
Hagyjatok békén, ne szólj hozzám, hagyj békén! Kérlek hagyj békén, Hagyj békén!
Egyedül akarok lenni.
Mosolygok. Beszélgetek. Normálisnak tűnök? Mi értelme van? Mi értelme ennek az egésznek?
Segíteni akarok, segíteni akarok magamnak. De hogyan?
Valaki segítsen!
Hagyjatok. Csak hagyjatok magamra. MENJ INNEN!
Menj el tőlem .
